"A haiku költőjének legmeghatározóbb célja a
lényegre-törekvés.
Megragadni azt, ami a dolgok, történések veleje, s amit ha buzgón
körülírsz, talán elhomályosul vagy ne adj' isten, el is illan.
Ehhez persze örökké résen kell lenni.
Következetesen és nyitottan szemlélődni.
Bátran átereszteni magunkon minden élményt, örömöt és atrocitást, hogy
valóban ablakot nyithassunk a szavak mögötti tájakra.
Agyonkommunikált és elbulvárosodott világunkban nagyszerű érzés
találkozni Füzesi István haikuival.
A három sorba sűrített megfigyelések pontosak és képgazdagok.
Egyszerre kavarog bennük bölcsesség és játékosság.
Aki a ködfátyolba csipkét harapó napfényt „észreveszi" és ilyen
érzékletességgel jeleníti meg, az méltó arra, hogy sorait
kíváncsisággal és élvezettel olvassuk. Annak elhisszük, hogy a lepkét
nem súlyra kell mérni, hanem színeit érdemes csodálni, s hogy bizony
Krisztus nem vágyna vissza a földre, ha meglátná az Úr mai szolgáit...
De nem hiszem, hogy a megszenvedett igazságok - „Zsinórpadlásról
mozgatott marionettfigurák lennénk?" - elkeseríthetik a költőt.
A folyamatos készenlét, a tapasztalások öröme arra készteti, hogy újra
és újra megossza élményeit az olvasóval, és akkor talán mégis, rózsái
mögött mintha fel-felködlene Isten mosolya."
Lukács Sándor